A fogyatékkal élőknek is vannak szexuális igényei

Szerző:  Szöllősi Tímea

A fiatalok szexuális nevelése még az egészséges emberek esetében is több problémába és sokszor falakba ütközik, de a fogyatékkal élőkhöz szinte semmilyen információ nem jut el. Miközben ugyanúgy emberek, akik éreznek és szeretnek, és akiknek ugyanúgy vannak vágyaik és szexuális igényeik, mint mindannyiunknak. A fogyatékkal élők szexuális edukációjáról a téma hazai szakértőjével, Dr. Forrai Judittal beszélgettünk.

A kilencvenes években még romjaikba dőltek az emberek a szexuális edukáció kifejezés hallatán, de az utóbbi években elindultak a társadalmi diskurzusok, és valamelyest nőtt a fogyatékkal élők társadalmi elfogadottsága is. Ugyanakkor még mindig messze nem ideális a helyzet, főleg ha a szexuális nevelésről van szó. Annak ellenére, hogy hosszú évekkel ezelőtt Dr. Forrai Judit, a modern szexuálpedagógia oktatásának egyik hazai megteremtője kidolgozott az értelmi és érzelmi sérültek és fogyatékkal élők számára egy szexedukációs  tankönyvcsaládot. Ez hosszú évekig oktatási tananyag volt, de ma már sajnos nem használják, pedig hatalmas igény lenne rá. 

Megfelelő élharcos hiányában sem a pedagógusokra, sem a védőnőkre nem lehet ráterhelni ezt a nem könnyű feladatot. Ezért jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy a szexuális nevelés legnagyobb mértékben a szülőkre marad - főleg az anyákra, ritkább esetben az apákra -, továbbá a civil szervezetekre, a baráti körre és az internetre. Ez utóbbi viszont a sok téves és hibás információ miatt veszélyes lehet, és rossz irányba mutathat utat.

Az egészséges fiatalokhoz képest a fogyatékkal élők lényegesen szegregáltabb helyzetben vannak. Megfelelő szakemberek illetve fórumok hiányában kevesebb, vagy semmilyen információ nem jut el hozzájuk, ezért a szexuális edukációt tekintve is nagyon nehéz helyzetben vannak. 

„Van egy-két mozgási fogyatékkal élő ember, akik baleset következtében vesztették el a mozgásképességüket” – magyarázza Dr. Forrai Judit, tudomány- és orvostörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. „Ők foglalkoznak a fogyatékkal élők szexuális edukációjával, de csak egy nagyon zárt körben. Nincs megfelelő publicitásuk, így nagyon kevés embert érnek el. Van néhány országos egyesület, amelyek foglalkoznak ezzel, de lényegében ennyi.”  Azt, hogy milyen nagy igény lenne erre, és a fogyatékkal élőket is mennyire foglalkoztatja a téma, az is tökéletesen mutatja, hogy amikor pár évvel ezelőtt a Máltai Szeretetszolgálat a fogyatékkal élők számára szervezett táborába Juditot is meghívták egy szexuális edukációs beszélgetésre, hatalmas volt az érdeklődés. „Körben ültek a kerekesszékesek és értelmi sérültek, kíváncsiak voltak a témára, és sok kérdésük volt – emlékezik vissza. Sajnos most nincs fórum, nincs lehetőség, tudatosan és szervezetten nincs semmi.” – „Sokat jártam az országot, Down-szindrómában érintett szülők számára tartottam tréningeket, amihez az ÁNTSZ próbált segítő kezet adni, őket is inkább a jószándék vezérelte. A szülők mindenhol nagyon hálásak voltak, és számtalan kérdést tettek fel.” 

Ezekre a beszélgetésekre azok a szülők jutottak el, akik otthon, családi körben nevelik fogyatékkal élő gyermeküket. Az ő helyzetük egyáltalán nem könnyű: a családok általában szétesnek, az apa sokszor elhagyja a családot, így az anya marad egy személyben a családfenntartó, neveli és ellátja a fogyatékos gyereket (és az egészségeset is, ha van), miközben az ellátórendszer egyáltalán nem karolja fel őket. Nem csoda, hogy már alig marad idő és energia a  a szexuális edukációra. „Ráadásul ennek az anyának teljesen zsákutca lesz az élete, csak a fogyatékos gyermeke ellátásáról fog szólni, különösen a súlyos fogyatékkal élők esetében” – teszi hozzá dr. Forrai Judit, miközben beavat abba is, mi az, ami a legnagyobb problémát okozza az intézményekben élő fogyatékkal élők számára a szexualitással kapcsolatban. – „Ma már Magyarországon is vannak olyan intézmények, ahol felnőtt férfiak és nők is élhetnek együtt, engedélyezett számukra, hogy párként együtt lakjanak, ehhez nem is kell összeházasodniuk. De ezekben az intézményekben  is nagyon sok probléma merül fel a szexuális élettel kapcsolatban, és az intézményvezetőre hárul ezek megoldása. Többnyire az intézményekben nemek szerint elkülönítve élnek a férfiak és a nők, de akad, ahol van úgynevezett rózsaszín szoba, ahol együtt lehetnek emberi körülmények között a párok. Itt általában higiéniai útmutatás van, semmi más” – magyarázza a professzor asszony. – „Sok intézményben sajnos nincs megfelelően képzett szakember, szinte csak ápolói szinten van ellátás, és már annak örülnek, ha van, aki a pelenkát kicseréli. Ezeken a helyeken drákói szigor tapasztalható, és többnyire nincs lehetőségük az itt élő lakóknak, hogy emberi módon kiéljék érzéseiket, vágyaikat a szerelemben és szexualitásban, ami egyébként alapvető, normális emberi igény. Ha lenne erre lehetőségük, sokkal nyugodtabbak lennének, mert az elfojtott szexualitás gyakran fokozott agresszióba csap át. Például intézeti fiataloknál is az a probléma, hogy nem tudják és nem tanítják meg a maszturbációt, ami egyfajta lehetőség lenne az indulatok csökkentésére. Pedig ez lenne az első lépés.”

„Magyarországon jelenleg több, mint félmillió fogyatékkal élő ember él, és ez a szám egyre csak nő. De mindannyian, akik élünk, és ahogy idősödünk, előbb-utóbb szintén segítségre szorulunk. Ezért a társadalomnak nagyon érzékenynek kellene lennie, mert ettől is függ, hogyan kezeljük az időseket” – folytatja a szakértő. 

Teljesen normális, hogy a fogyatékkal élőknek is vannak szexuális igényei…

Ennek ellenére, még mindig tele vagyunk tévhitekkel. Sokan a fogyatékkal élőket nem tartják emberi lényeknek, és azt gondolják, hogy aszexuálisok, és nincsenek testi vágyaik. „A fogyatékosság mértéke nem befolyásolja a hormonok termelését. Ha valakinek nincs keze, lába, attól még ugyanúgy vannak vágyai és mindenki éhes a szeretetre, mindenkinek igénye van az érzelmi élet és a szexualitás kiteljesedésére. Csak nekik erre nagyon minimálisan, vagy egyáltalán nincs lehetőségük”  - világít rá Forrai Judit a társadalmi hozzáállásra. - „Ha valaki fogyatékosként szexuális életet él, attól az emberek elborzadnak, és az egészségügyi személyzet sem mentes ezen előítéletektől . Felkészületlenek az orvosok is, ami nem csoda, hiszen az egyetemeken nincs ezzel foglalkozó tantárgy, maximum biokémiai szinten kerül elő a szexualitás általában. Amitől a szexuális kultúra nem fog javulni.” Márpedig a fogyatékkal élők fokozottan érzékenyek különféle társbetegségekre, gyakran hosszú ápolásra vannak ítélve és a kórházakban óhatatlanul felmerül a kérdés, mi legyen a szexualitással. Mert a kórházakban a férfi betegeknek merevedésük van és a nők is vágyakoznak. Igényük van az érintésre, ami kielégíti az emberben a szeretet és a társ utáni vágyat. Vannak kezdeményezések (amelyek külföldön már előrébb járnak), és vannak lehetőségek, de a többségi társadalom, ha nem is érzéketlen, de közönyös és fél. Nagyon kevés ember hajlandó ezzel a témával foglalkozni, csak azok, akik valamilyen módon érintettek vagy „szent őrültek” – ahogy Judit mondja. Mert a fogyatékkal élőkkel való foglalkozásnak nincs se társadalmi, se anyagi megbecsülése, és ha egy fiatal pályát választ, akkor neki gyakran a pénz lesz a legfontosabb.

A fogyatékkal élők számára az edukációnak nagy jelentősége van azért is, mert fokozottabban vannak kitéve szexuális abúzusnak.

A szexuális abúzus a hatalmi fölénnyel való visszaélés egy kiszolgáltatott (pl. kiskorú, vagy a hierarchiában alul elhelyezkedő) áldozattal szemben, aki nem tudja a saját érdekeit megvédeni. A fogyatékkal élőnek ráadásul, szemben az ép emberrel,sokszor elfutni sincs esélye, illetve, mivel még kevésbé feltételez rossz szándékot az elkövetőről,  a legkisebb ellenállást mutatja afelé, aki bántalmazni akarja. „Egy Down-szindrómás kislány, aki az állapotánál fogva egy igazi szeretetbomba, egy simogatásért mindent odaadna, nem nagyon tudja megkülönböztetni a rossz szándékot, és ha mondanak neki két jó szót, azt el is hiszi.” Arra a kérdésre, hogyan lehetne megtanítani védekezni a fogyatékkal élőket az őket ért bántalmazással szemben, Forrai Judit elmondja, hogy nem lehet egyetlen, mindenki számára megfelelő útmutatást adni. „Van, aki fel tudja fogni a szexuális abúzus veszélyét, és van, aki képtelen rá. A fogyatékkal élők egyéni bánásmódot igényelnek. Még a Down-szindrómások körében is nagy különbségeket láthatunk. Vannak, akik munkát vállalnak és házasságban élnek, míg mások megmaradnak egy-két éves értelmi színvonalon. Úgyhogy minél kiszolgáltatottabbak, annál jobban kellene vigyázni rájuk.”

Míg itthon nem túl kecsegtetők a körülmények, külföldön nagyon sok jó példát látni. Hollandiában, különösen a nagy múlttal rendelkező Philadelphia Alapítvány által működtetett egyik központban, ahol száz fogyatékkal élő él háromszáz (!) fős személyzettel. Ebből száz az orvos, pszichológus, pedagógus stb, magasan képzett szakember, száz, akik mesterszakot végeztek és alkotómunkát vagy éppen állattenyésztést tanítanak, és száz fő a kiszolgáló személyzet a kertésztől a szakácson át a takarítóig. Így is lehet ezt csinálni, ha van megfelelő anyagi háttér és odafigyelés, szakértelem a szervezéshez. “Előbb-utóbb biztos itt is kialakul valamiféle megoldás, de addig is minél többet kell beszélni róla – zárja szavait Forrai Judit. –  Ha bárkiben felmerül újító ötlet, bátran jelentkezzen, mert sokan vannak, akik elkötelezettek és szívesen  tennének valamit.”